2014. február 22., szombat

36.rész



Hellobello!:3
 Az új rész megérkezett!:D Bár nekem annyira nem tetszik, nem vagyok vele megelégedve, de remélem számotokra ez majd nem tűnik fel. A mai napon egy új design-t is készítettem a blogra, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Itt (Katt!) ezen az oldalon blog, illetve fejlécversenyt indítottunk Aprillel akivel várjuk az újabb és újabb jelentkezőket!:D A hetekben megkaptam az új fűzőmet, amit oldalt a régi helyén meg is találhatjátok, kérlek írjátok le, hogy szerintetek milyen lett. Illetve a következő résszel is megpróbálok sietni, amennyire csak lehet. Azt hiszem ennyit akartam közölni így az elején nektek!:)
Jó olvasást és további sok sikert kíván nektek a sulihoz,

Rose King


 Fejemben össze-visszacikázó gondolatok suhantak át. Mindenhol Ő van, akár mire gondolok, Ő jut róla eszembe és testem csak egyre jobban vágyik, szinte már mágnesként vonzódik hozzá. Mikor még nem ismertem sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy kötelék húzna felé, hogy egyszer majd miatta fogok ennyire szenvedni. Persze mikor új barátnője volt sárgultam az irigységtől, de elfogadtam, hogy nekem úgy sem lenne nála esélyem, hisz még nem is ismert, de mikor találkoztunk, már akkor volt valami erő, egy ember feletti erő mi hozzá kötött, csak akkor még nem volt ilyen hatalmas, mint most.
 Gyomrom összeszorult, ahogy erre gondoltam, hisz aznap már tönkre ment az életem, mikor a koncertre elmentem. Meg ismertem őket és most miattuk szenvedek, hisz kinek mesélhetném el mind ezeket? Mondjam a barátaimnak, hogy „Hé, képzeljétek, Harry kavart velem, de aztán összejött Taylorral és most gyűlölöm, mert játszadozott az érzéseimmel. Ja meg amúgy Perrie-k csak próbálkoznak és próbálkoznak, hogy újra kibéküljünk, például azzal, hogy csókolóznunk kellet!”. Nem is tudom, ha ilyeneket mondanék nekik csak egy őrült rajongónak néznének és kiröhögnének, vagy szimplán elküldenének szakorvoshoz.
 Amennyire csak tudtam a műanyag páncélomban összehúzódtam egy gombóccá. A takaró alá bújva próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy szimpla ijesztően hosszú rém álom, ami már másfél hónapja tart. Nem, ez nem lehet a valóság, hisz miért lennénk mi barátok, ismerősök? Mondhatni egy átlagos lány vagyok a szürke hétköznapokból, ki elszeretne tűnni a nagy tömeg elöl. Idén kerestem magamnak új iskolát, és amit úgy éreztem tökéletes lesz számomra, oda már föl is vettek engem az ideiglenes ranglistán. Szerencsére most nem kell izguljak hónapokon keresztül, hogy álmaim iskolájába bekerülhessek.
 Egy simítást éreztem meg a karomon, amitől szívem majdnem átszakította a mellkasomat. Hirtelen kaptam a fejem, az ijesztgetőm felé, de mikor megláttam arcát szerencsére elkapott a nyugalom, bár gyors lélegzetem nem ezt árulhatta el számára.
 - Pszt! Nyugi, csak én vagyok. – simogatta tovább a felkaromat és nyugtatóan nézett a szemeimbe.
 Mikor lélegzetvételem a helyére állt felültem és az ágy szélének dőlve néztem a szemébe, ahol úgy éreztem, hogy a nyugalom világa bújt meg.
 - Azt hittük még tanulsz. – törte meg a levegőben a csendet. – Csak szólni akartam, hogy kész a vacsora. – váltott gyorsan témát, miután látta rajtam, hogy csak rosszkedvet csinált számomra a tanulás szó hallatára.
 - Most annyira nem vagyok éhes. – ráztam meg egy kicsit a fejem jobbra, balra és mikor abbahagytam a hasam egy hatalmasat felmordult.
 - Pontosabban vele nem akarsz találkozni. – mondta ki az igazságot, ami ezek szerint ennyire látható volt rajtam. Most fel-és lebólintottam a fejemmel és a tekintetemet is elkaptam az övétől. A földet kezdtem el nézni, hogy eltakarhassam érzelmeimet, melyet a szemem sugároz, illetve az arcom.
 Niall oda húzódott mellém, majd vállaimat átkarolva, magához húzott szorosan. Fejemet vállára hajtottam, majd erősen magához tartva ölelt hosszasan. Cselekedette túl őszinte volt, így a gondjaim, bajaim mintha átáramoltak volna hozzá, éreztem, ahogy egyre jobban megérti sóhajaim súlyát, szenvedésem okát és ezen a testi kontaktus pedig beszélgetésre kényszerített.
 - Olyan mintha kettészakadnék. – szipogtam egy kicsit és éreztem, hogy Niall erősen koncentrálni kezd szavaimra. Szegényre most mindent rázúdítok. – Az eszem van egyedül, míg a többiek a másik csapatban erősítik egymást. Igaz, hogy az agyunkkal irányítjuk a testünket, de lassan úgy érzem veszíteni fog a gyengébbik felem. Egyre többször érzem már azt, hogy nem is ő irányít, hanem a testem. Nem férnek össze egymás mellet, mind a kettő hatalmat, az irányítást akarja, persze ez mind miatta van. Az Ő hibája, hisz most teljesen meg vagyok zavarodva! Fogalmam sincs, hogy szeretem-e még, vagy egyáltalán utálom-e őt. – több szó már nem jött ki a számon, hirtelen megakadtam. Ezen a kérdésen még nem nagyon gondolkodtam, csak ki csusszant a számon, ahogy törtek elő benne az újabb és újabb gondolatok, érzések evvel kapcsolatban.
 Niall megérezhette bennem az újra előtörő erős feszültséget, mivel még erősebben szorított magához és nyugtató szavakat is küldött felém biztatás kép. Hasamban mintha egy csomó képződött volna, úgy tűrte az étel elleni sztrájkomat és mikor egy nagyot korgott ismét, egy pici mosolyt csalt a fiú arcára.
 - Nem hagyhatom, hogy éhes legyél, inkább hozok fel neked vacsorát. – rázott meg egy kicsit mikor nem reagáltam kijelentésére, de evvel a cselekedetével megmosolyogtatott és rá emeltem barna szemeimet. Bólintottam, majd mellőlem felállva indult le egy szinttel lejjebb.
 Niall helyére néztem és meglepődve láttam, hogy telefonja itt maradt fönt velem. Gondolkodtam azon, hogy most is játszak-e vele, vagy inkább hagyjam a helyén, hisz valószínű, hogy véletlen hagyhatta itt. Szemezgettem, szemezgettem vele, míg Niall vissza nem érkezett. Ahelyett, hogy a fiú arcára néztem volna, szemeim a hatalmas tálcán akadtak meg. Tele finomsággal és még annál is több íncsiklandó táplálékkal volt megtelve a tálca. Niall leült mellém, majd a hatalmas lapot a lábainkra helyezve, álltunk neki az evésnek. Fogalmam sincs miket ehettem, de nagyon ízlett, egytől egyig! A tálcának a nagyobbik részét Niall raktározta el, míg a maradék részét én ettem meg. Teli hassal dőltem vissza a földre, hiszen ülve kijött volna minden finom falat mit az előbb lenyeltem. A korzettől is megszabadítottam magamat egy kis időre, míg a pocimban valamiféle hely is lesz. Niall a másik irányba dőlt és perceken keresztül csendben emésztettük az előbb elfogyasztottakat.
 - Túl sok volt! – panaszkodtam a még mindig teli hasamra, miközben átdőltem Niall mellé.
 - Összeszűkült a gyomrod. – mondta csukott szemmel és kezeit a hasán pihentette.
 - Az nem baj, úgy is ki fog egyszer még tágulni. – sóhajtottam fel hangosan, mire Niall kék szemeivel rám nézett. Nem is nézett, inkább erősen megfigyelt.
 - Mikor leszel újra vidám? – kérdése erősen meglepet, de tudtam mire gondol, sosem voltam képes az érzéseimet igazán jól eltakarni.
 - Most boldog vagyok. – erőtettem egy mosolyt, melyben próbáltam azt tükrözni, hogy minden rendben, de ismertem önmagamat, ő is ismert már, egyszerűen túl átlátszó vagyok.
 - Hazudni bűn. – okoskodott a szőke fejével, de végül is igaza volt. Legbelül még mindig, teljesen össze voltam törve és a szilánkok még mindig sebeztek engem. Sóhajtottam egy nagyot és mentséget kerestem kijelentésére.
 - A szerelem meg fájdalmas. – fordítottam a fejemet a plafon felé, hogy könnyeimet visszatartsam, de erősebbek voltak nálam, így ügyesen végig tudtak folyni, amúgy is roncsolt arcomon, azok már rontani nem tudtak a látványomon. A könnyeket elrejtve, letörölve fordultam vissza Niall-höz, kinek arca elmorcosodva figyelt engem. Tudom, hogy nem szeret másokat sírni látni, így bűntudatom támadt, hogy előtte folytak a könnyeim. – Bocsi csak…
 - Nincs semmi baj! Ha így jobb, akkor csak ereszd ki magadból. – mosolygott rám, de nekem bőven elég volt már a sírásból az utóbbi időszakban. A vízcseppek nyomaik már fel is száradtak, így a fiú felé egy megnyugtató mosolyt küldtem. A szőke egy kicsit gondolkozott, miközben engem kémlelt, majd egy mosoly villant az arcára. Érdeklődve néztem rá, de ez az érzés még jobban megnőtt bennem, amikor a telefonját húzta elő. Ekkor már kérdő szempárommal vizslattam, de sokat nem kellet, hogy várakozzak. A galériába lépet be, majd onnan kiválasztva az első számára megtetsző képet pár másodperc alatt a világhálóra töltötte fel. A telefonom is rezget, mi szerint meg is jelölt engem a képen szereplőként.
 - Na? – széles mosolyával figyelt engem és mikor végre koppant nekem, hogy mit tett, az övénél nagyobb görbület terült szét az arcomon.
 - Te bolond vagy! – mondatomban a kacaj bújt meg.
 - Mert föltöltöttem egy képet? – leszedhetetlen mosolya most sem bújt el arcáról.
 - Mert ezt a képet választottad! – mutogattam a képernyőre, melyen szerintem egy borzalmas kép szerepelt. Az arcomat ügyesen eldeformáltam, de Niall is kitett a bolondos arckifejezéséért.
 - Reklamációt nem fogadok el – mondta robot hangon, ami kevésbé sikerült neki. -, csak is vidámságot! – bökte meg a védtelen oldalamat, amitől az erős fájdalom ellenére is hangosan felkacagtam.
 Niall az egész estémet feldobta. Rendeztünk csiki bunyót, illetve sok olyan ’programot’ mellyen csak nevetni tudtunk. A szőke srác egyre jobban csak azt hitette el velem, hogy megbízhatok benne, de most sokkal óvatosabb vagyok, nem szeretnék újra csalódni valakiben, főleg nem benne. Késő estig szórakoztatott az ír srác, de anya megtörve a mókát fürödni küldött, mivel engem másnap várt az iskola. A késői fekvésem miatt reggel kicsit később értem be mint ahogy azt szoktam, de Niall is rengeteget kajált a nap első étkezése érdekében. A fiú meg is ígérte, hogy haza is visz, amikor végzek, így a tömegközlekedéstől szerencsére megmenekültem. A matek óra utolsó perceiben már robbanásszerűen ültem a helyemen. Tudtam, hogy hamarosan újra Niall-lel lehetek, így mikor a csengő felemelő hangja megszólalt, szinte már rohantam is kifelé az épület elé. Évfolyamtársak, osztálytársak furcsállva is figyeltek, de most kivételesen nem érdekelt, ha hozzám értek, vagy erősen megfigyeltek. Kint meglátva a fekete, hatalmas kocsit, melyet isten igazából gyűlöltem a figyelem vonzó ereje miatt, mégis most boldog lettem tőle. Szívem kicsit hevesebben vert, az előbbi futástól meg persze az izgalomtól, bár egyre közelebb érve a kocsihoz, egy furcsa érzés fogott el. Egyre idegesebb lettem, ahogy már a kilincsért nyúltam és mikor kinyitottam az ajtót, vészjósló megérzésem beigazolódott. Elkapott a düh és persze a csalódás, hirtelen a sírhatnék is rám tört, így becsapva az ajtót ott hagytam őt. Tudtam, hogy nem fog utánam kiszállni, így futva hagytam el azt a személyt, kit most a legkevésbé látnék e földön. Arra futottam, merre a kocsinak bonyolultabb lett volna elindulnia, tehát neki a menet iránnyal szemben, így is előnyt szerezve. Hallottam, ahogy a motor mögöttem felpördül, majd a kerekek csikorgása élesen csapott a fülembe. Hátra nézve láttam, hogy a tervem bevált, szerencsére csak a másik irányba tudott csak elindulni. Harry olyan gyorsan vezetett, hogy hamar a suli sarkán fordult be. Még innen is hallottam, ahogy nyomja neki erősen a gázt, hogy minél hamarabb utolérjen, de tervem része az is volt, hogy gyorsan utána futva elérjem a kis utcát, melybe autóval bejutni lehetetlen. Gyorsan kellet, fussak, hiszen a táska és a korzett is kicsit visszatartott a haladásban. Az éles fékezései, a dudálásai és a hirtelen gyorsulásai csak még jobban rám hozták a frászt, miközben egyre jobban éreztem, hogy közelít felém.
 ˝Gyerünk Olívia, csak a kis patakhoz juss el és onnantól megszabadulsz tőle!” – biztattam magamat, mikor már csak kétsaroknyira voltam a célomtól. Pulzusom egyre jobban csak növekedet, lihegésem egyre jobban szaporodott és mélyebbek is lettek, de nem feladva a célt futottam egészen a patakig, melyet sikeresen elérve, futottam át a hídon.
 A túloldalon a kis padnál leülve, kifújtam gyorsan magamat. Nem hittem el, hogy ilyen egyszerűen sikerült végre hajtanom a tervemet, bár tudtam, hogy keresni fog egy olyan kis utat ahol felvehet engem. Elterveztem az útvonalat a fejemben, majd ismét két lábon állva indultam hazafelé. A telefonom folyton csak rezgett és rezgett, valószínűsítettem, hogy ő hívogathatott, meg persze az otthonüldögélők, de nem érdekelt! A friss levegő és a nap fénye egy kis gondolkozásra bírt engem fogni. Gondolkoztam az életemről, a jövőről, hogy mégis mi lesz. Az új suliban, új közösséggel, hogy a bejárás, meg a hazautazások, illetve a srácokon, kik aggódva telefonálgatnak most nekem. Tudtam, hogy majd jövő tanévben sokkal kevesebb időm lesz rájuk, nem lesz ennyi időm, hogy velük töltsem a szabad időimet. Nekik is lesznek programjaik, így sokkal nehezebb lesz egy közös napot, hétvégét találni ahol együtt tudunk, majd lenni. Bár ott az új suliban valóra fog válni az álmom. Divattervező lehetek és olyan gyerekeknek tervezhettek, készíthettek ruhákat, mint amilyen én vagyok. Segíthettek, majd nekik, hogy könnyebb legyen nekik feldogozni ezt a változást az életükben, hogy nekik sokkal egyszerűbb legyen, mint nekem, és ha talán híres leszek, Niallékkel is találkozhatok a jövőben, bár ez már csak egy későbbi terv, először tanulnom kell még és csak utána a többi hasonló ötlet.
 Már egy nagyobb utcában haladtam, ahol elég sűrűn autók is járnak, mikor egy kocsi lassított le mellettem. Idegesen fújtam ki a levegőmet és reménykedve vártam, hogy ne ő legyen, de mikor a fekete orra megvillant mellettem a kocsinak, reményt veszve adtam fel az egészet. A kocsi felvette az én ritmusomat, majd a sofőrje lehúzta az ablakon, melyen keresztül kommunikálni próbált velem.
 - Nem szállok be! – makacsoltam meg magamat, miután megfenyegetett.
 - Olívia! – erős mély hangja egyre jobban megrémisztett, de az utat figyelve haladtam előre. – Most azonnal szállj be, így is elég nagy bajban vagy. Ha nem akarod, hogy rosszabb legyen neked, akkor most azonnal beülsz az ülésbe. – ismételte önmagát és hangsúlyosan ki emelte a „neked” szavacskát.
 - Milyen büntetésbe kerülhettek? – kínosan nevettem ki, hiszen ki ő nekem? Nem apám, se anyám, de még a családomba se sorolhatnám. Egyre jobban idegesebb lettem rá, de ahogy láttam ő is hasonló helyzetben volt.
 - Egyre rosszabba, ha most nem szállsz be. – fenyegetett.
 - Melléd? Biztos, hogy nem! – emeltem fel államat és magabiztosan gyalogoltam tovább.
 - Ha címlapon akarod látni magadat, akkor sétálj csak tovább! – magabiztosságom lecsökkent több mint a negyedére, mint ami eddig volt. Mondata erősen lesokkolt, így gyorsan az ajtót kinyitva ültem be mellé. Önelégült mosolya szívemet megmozgatta, de részben idegesített is, hiszen elérte a célját, ami ellen én eddig küzdöttem.
 - Hogy értetted? – gondolkoztam el az előbbiin. Igaz, hogy megijesztett, de nekem nem esett le.
 - A tegnapi képetek Niall-lel – nézett rám, majd vissza az útra. – már így is felháborgatta az embereket, mármint kíváncsiskodni kezdtek irántad. A sulid környékén egy paparazzit láttam és szerintem elég sok képet csinált a kis mutatványodról. – nem kicsit lepődtem meg a mondatain. Azt gondoltam, hogy Niall-nek azt a képet talán nem kellet volna megosztania, de hogy egy paparazzi a sulim előtt. Nem hittem volna, hogy majd ilyen nagydobra verik azt a képet Niall-lel. De ha bekerülök valamilyen újság cikkbe, akkor egy celeb leszek.
 - Fúj! – csúszott ki belőlem a szó, mire Harry nevetni kezdett a reakciómon.
 - Mi az ami ennyire undorító?
 - Nem szeretnék celeb lenni! – kétségbe esésem kihallatszódott szavaim közül. Féltem, hiszen nem akarom, hogy az emberek észrevegyenek és olyanokat mondjanak rólam, aminek még a fele sem igaz.
 - Nyugi, Paul-nak szóltunk, ő pedig már intézkedik ez ügyben, hogy semmi sem derüljön ki. – Harry próbált nyugtatni, ami rekedt, mély, nyugodt hangjának segítségével sikerült, de amint keze a combomhoz ért a melegség csak úgy áradt a testemben és a hiányzó bizsergés is ott volt a tenyere alatt. Kezemmel lesöpörtem a tulajdonát mire a kellemes érzés egész testemből hirtelen felszívódott. Csalódott tekintetét legszívesebben kitöröltem volna az elmémből, de mint ezt tapasztaltam, lehetetlen.
 Ahogy a ház elé érkeztünk egyből kipattantam az autóból, így sikeresen lehagyva Harry-t értem be a biztonságot nyújtó házunkba. Aggódó tekintetek sokasága fogadott oda bent és még a cipőmet sem hagyva, hogy levehessem Niall karjai között eszméltem fel.
 - Sajnálom. – súgta a fülembe egyre nyugodtabb hangjával. Ölelését viszonoztam, de még mindig egy kicsit haragudtam rá azért mert ígéretét nem tartotta be.

8 megjegyzés:

  1. Rose!
    Húha..nagyon jó lett, és az új kinézet is nagyon tetszik!
    April x

    VálaszTörlés
  2. Rose!
    Nem értem miért nem tetszik neked ez a rész?! Szerintem jó lett, és Harry is kitett magáért meg persze Niall is;) Nagyon jó lett a fejléc, elképesztő, hogy milyen jókat tudsz csinálni!
    Sok puszi.
    Adri xx

    VálaszTörlés
  3. Kedves April és Adri!:)
    Köszönöm kedves szavaitokat. Örülök, hogy tetszik nektek mind a design mind a rész is!
    Rose King

    VálaszTörlés
  4. Szia, most kezdtem el olvasni a történeted és nagyon tetszik!:D Csak így tovább!;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna!:)
      Köszönöm szépen kedves szavaidat, annak is örülök viszont, hogy tetszik a történet. Remélem ez továbbra is így lesz!:)
      Rose King

      Törlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  6. Haragszom amiér ilyen érzelmeket tudsz kiváltani belőlem (pedig én nem vagyok egy érzelgős ember). Mint ahogy mondtam már, nem tudom, hogy csinálod, de eszméletlen vagy. Egyszerűen imádom. Amikor csak megengedi az időd, várjuk tőled az új részt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Nina!:3
      Úristen, annyira jó ezt olvasni!:DD Azért én ennek nagyon, nagyon örülök!:D Siettek a következő résszel ami remélem hamarabb érkezik és sokkal jobb is lesz ennél!;)
      Rose King

      Törlés