2014. május 18., vasárnap

39.rész



 Sziasztok!

Tudom rengeteget késtem, de itt az év vége és "mentem ami menthető" hajrában próbálom kijavítani azt amit év közben kellet volna. Minden blogommal elvagyok maradva és még evvel foglalkoztam a legjobban! Sajnálom a rengeteg-rengeteg késést, de tényleg megvolt rá az okom.
A héten befejeztem a papírruhámat [utolsó, utolsó, utolsó pillanatban], így azon már túl vagyok. Hamarosan Angliába repülök férjeink koncertjére, így akkor majd nem tudok jelentkezni, ráadásul így előre láthatólag nyáron 3 hétig biztos, hogy nem fogok elérhető lenni, mivel ismét az szigetországban fogok tartózkodni nyelvtanulás reményében. Azért remélem, hogy a rész tetszeni fog, érdemes végig olvasni annak ellenére, hogy egy részét már olvashattátok, mivel kicsit át is lett írva, illetve a végére plusz mondatok lettek írva. Következő rész fogalmam sincs mikor érkezik. 
Köszönöm az új feliratkozókat, kommenteket, illetve a versenyre való meghívásokat is, ahova tudtam jelentkeztem.
Jó olvasást,
Rose King
 
 Állunk egymással szemben, várunk, hogy a másik cselekedjen. Egymás szemét fürkésszük, de mintha egy óriási szakadék tátongana köztünk. Túl régen voltunk kettesben, hogy ez az űr kialakuljon a két személyiségünk között. Eltávolodtunk egymástól és ez…ez borzalmasan fáj számomra. Most jöttem rá igazán, hogy kit is dobtam félre egy elvétett hibája miatt. Nyilvánosan leégettem magamat előtte, evvel érzéseimet feltárva minden jelenlévő embernek, de azok a percek, napok és hónapok mik elmúltak egymás nélkül olyanná tett minket mintha még nem is találkoztunk volna egyszer sem. Olyan érzés terjeng bennem mintha nem is ismerném őt, de még magamat sem, mégis hogyan lehettem ilyenre képes? Borzalmasan érzem magamat e miatt és most itt áll velem szemben, itt van előttem a lehetőség és mit tetszek? Hát semmit. És miért nem? Mert egy önző alak vagyok és félek bevallani előtte a hibámat.
 Szemeiben semmi érzelem sem nyilvánul meg és ez letablóz engem. Most megint játszani akar velem? Mert ha igen, akkor minek zárattak be ide minket? Ennek így semmi értelme sem lenne.
 Gondolatok és problémáktól úszik testem egésze és ez pillanatok alatt annyira kimerít, mintha már huszonnégy órán át talpon állnék. Az ágy hívogatóvá kezd válni és lábaim ösztönösen annak irányába lépni kezdenek. Mikor elérem azt a távolságot, hogy egyensúlyomat elvesztve az ágyon terülök el, be is dőlök a puha takaróra, majd szememet lecsukva, lassan, de álomba zuhanok bajos gondolataimmal.
***
 Egyre inkább visszatérek a valóságba, tudatom visszamegy a nagyvilágba. Bár azt nem tudom eldönteni, hogy most önmagamtól keltem-e, vagy a valóságból érkező hangok csaptak fel. Annak a tudatában vagyok, hogy valaki szipog a lábam irányába, így fejemet a hangforrása felé fordítom, szemeimet óvatosan nyitom az élénk színek hatására és mikor kezd minden normális lenni körülöttem a görnyedt fiút pillantom meg ágyam végében. Telefonja fölé hajolva púposodik a háta, mire ránézve az én hátam esik fájdalomba, de nem csak a gerincem kezd fájni a borzalmas testtartástól, hanem a szívem is a megbánás rabságába esik. Bunkó voltam vele, sőt, ez még csak egy enyhe kifejezése annak, amit ellene tettem. Talán kifejezés sincs arra amilyen voltam a fiú ellen. A bűntudat teljes testemet elkapja és az együtt érzés felé hajt. Felülök fekvő helyzetemből, karomat nyaka köré kulcsolom, majd egy félénk puszit nyomok nyaka felületére. Államat vállára helyezve fülébe suttogni kezdek:
 - Sajnálom…sajnálom amit tettem! –  a szavak megakadnak és nem törnek föl a felszínre, mely most még nagyobb bűntudatba terel. Harrynek lassan sikerül felfognia szavaim jelentését, cselekvésem őszinteségét és mikor az üzenetek eljutnak a fejébe, felegyenesedik, felém fordul, majd izmos, védelmező karjaival újra átölel, mint régen. Mámorító illata újra drogként hat tudatomra és hirtelen a mennyországban érzem magamat. A szomorúság helyet boldogság száll ereimben és testem egészébe eljutatja azt. Hirtelen lesz a kedvem negatívból pozitív energiájú. „Mindig is ő hiányzott a szürke hétköznapokból!”- kap el a felismerés mámora.
 - Neked nincs miért sajnálkozni – morogja a fülembe szipogás kíséretében. „Úristen, de hiányzott már hangja dörmögése fülembe!” – Az én hibám minden! – kicsit eltol magától, hogy szemünk felvegye a szemkontaktust, tekintete szomorkás, arca nem olyan vidám, mint ahogyan azt megszoktuk Harry Styles-tól, hasonló az arc berendezése, mint mikor az X-faktor-ban nem jutottak be a döntőbe. Mára már vonásai öregebbé változtatták, a tini srácból egy igazi férfi lett ki most egy fiatal lány bolondsága miatt szenved. És az a lány pedig én volnék, én lennék az a hülye aki összetörte a One Direction egyik énekes pacsirtájának a szívét, aki miatt a bánat emészti a fiú lelkét és mégis miért lenne minden az ő hibája? – Ne hibáztasd magadat, ne terhelje semmi fölöslegesen a kicsi szívedet. – fél oldalas mosoly módosít arca szomorúságán, bár még nem teljesen vidám, de mikor bólintva beleegyezek kijelentésébe – mert tudom, hogy evvel keríthetem jobb kedvre - hangulata egyre derűsebb lesz. Még egyszer szorosan mellkasához von, evvel kibékítjük ki egymás bűntudatát, mely egy ideje rágcsálja lelkünk nyugalmát.
 Érzem, ahogy egy puszi súrolja fejem búbját, melytől szívem rendezetlenül kezd dübörögni, mintha vihar tombolna, mely szívem boldogsága indította el. Elhúzódom tőle, még a kezeim is leesnek nyaka körül, de ő még azokat időben elkapja, markába tartja szorosan, félve, mintha attól rettegne, hogy újra elveszítené barátságom bélyegét.
 - Ugye most még csak barátok? – teszem fel a kérdést, de fejemben mikor visszhangzanak a szavak, pirosság hinti el az arcomat. „Basszus, mi a francot csinálsz Olívia?”
 Harry emészti kérdésemet, ízlelgeti a szavak jelentését, majd egy picit biccent fejével, szemeit is lehunyja egy pillanatra, majd mellkasára vonva szorít magához. Karjaim újra nyakára kulcsolódnak, majd hosszas pillanatokon keresztül - de talán percek is leforognak ez idő alatt -, így ülünk, élvezzük újra a másik társaságát. Szívem boldogsága ez idő alatt, nem hogy csökkenne, hanem inkább ezerszeresére nő. Minden elmúló perccel csak boldogabb és boldogabb vagyok, hiszen ahogy agyam dolgozza föl az új élményeket, csak egyre jobban bennem lesz, „visszakaptam őt!”
 Egy idő után szorítani kezd alhasam és mikor nagyon kellemetlen lesz az érzés rájövök, hogy WC-re kellene ülnöm. Eltávolodom Harrytől, ki kérdőn néz rám, de egyből magyarázkodásba kezdek és információkkal látom el.
 - Pisilnem kell. – kicsit nevet, de nem engedd el.
 - Én meg éhes és szomjas is vagyok. – mosolyog rám, de szavai hallatán rám is rám tőr az éhség mámora.
 - Most, hogy mondod, éhes is lettem. Szerintem már a többiek hiányolnak, menjünk és boldogítsuk őket a társaságunkkal! – lelkesen szónoklom a beszédemet és még fel is pattanok az öléből, hogy hitelesebb legyen. Harry bólint, majd ő is feláll és az ajtóhoz kisérve, megpróbálom azt kinyitni, de zárva..hát persze Perrieék.
 - Perrie – kopogok az ajtómon -, Perrie kiengednétek?
 - Miért? Összejöttetek? – többször ízlelem a szavakat, lehet félre értettem, biztos, hogy ezt szerette volna kérdezni, vagy ez valami új szleng melyet még nem ismerek. Harryre nézzek tanácstalanul, majd megkérdezem tőle:
 - Ugye most nem azt kérdezte?
 - Hidd el, jól értetted. – bólint kicsit idegesen, már ő is kimenne innen, nem is csodálom, hisz szinte az egész szoba vele van tele és még az egyéb szükségleteket sem kaptuk már meg egy ideje.
 Nagyon nyelek, majd visszafordulok a fehéren lefestett fatábla felé és felelek Perrie kérdésére.
 - Nem, de.. – fűzném hozzá a kifogásokat, de a lány belém folytja a szót.
 - Nincs több kérdésem!
 Felmegy bennem a pumpa, hogy mi van? Perrie! Ezt azért nem gondolhatja komolyan! Addig nem enged ki minket, míg nem alkotunk egy párt Harryvel?! Na, jó, ezt nem gondolhatja komolyan.
 Harry hátrál és leül vissza az ágyra, ő már fel is adta a küzdelmet. Nem baj, majd ki viszem valahogy magunkat.
 - Perrie! Mindjárt bepisilek, engedj ki minket! – üvöltöm és közben még a lábamat is a padlóhoz ütöm. Előtörnek belőlem a női hormonok és konkrétan hisztizni kezdek, a túloldalon lézengő lánynak ki élvezheti a szabadságot. – Perrie! – visítom nevét, de ez mind hiába a lány, mintha ott sem lenne, nem törődik nyafogásommal és ennek következtében én is feladom, hogy kijussunk innen.
 Szomorkásan fordítok hátat az ajtónak, majd a földre rogyva, lábamat összeszorítva tartom vissza szükségleteimet, fejem előre esik, majd leszakad. Legszívesebben a felsőtestemmel is beborítanám magamat, de a műanyag gátol benne, így ez nem következik be.
 - Mindjárt bepisilek! – mondom magamnak, mivel anyanyelvemen ejtettem ki a szavakat.
 - Addig tegyünk rendet az asztalodon amíg nem engednek ki minket. - Harry fáradt hangja zavarja meg szenvedésemet. Nem értem miért ilyen rend mániás a fiú, bár ahogy az asztalra emelem tekintetemet rájövök, hogy teljesen igaza van, tényleg nem ártana azt a nagy kupacot onnan eltüntetni. - Kinyithatom az ablakot egy kicsit? - látja, hogy nincs kedvem hozzá, de ahogy ránézek ő is csak valamit próbál kitalálni egy kis idő elütésre, amíg ide bent ragadtunk.
 Az ablakra lessek - most sem válaszolva neki - és csak bámulom az üveget, szinte már farkasszemet nézek azzal, amikor egy őrült ötlet suhan át a fejemen. Sose találtam volna ki ezt, ha nem kerülök ilyen helyzetbe. Csak egyre jobban jöttek elő a problémáim, ahogy rágondoltam az egészre, de csak így szabadulhatok meg tőlük, nincs más esély erre.
 Nem láttom Harry arckifejezését - pedig szívesen megnézném -, amikor az asztalról mindent lesöpörve, szinte már ugrottam rá arra, ebben az összefirkált korzettem zavar meg. Gyorsan kicsatolom és az ágyamra dobom. Ekkor észlelem meg egy pillanatra a fiú arc kifejezését, aki csak nagyra nyitott szemekkel figyeli minden tettemet. Gyorsan visszafordulok és a tetőablakot kinyitva kihajolok rajta.
 - Hát nem, így gondoltam. - hallom a megjegyzését, de nem törődve vele, csak jobban kinyitom az ablakot. - Ennyire nem kell! - szól rám.
 - De kell! - nem is felé fordulva válaszolok, mivel ekkor már az ablak párkányba megkapaszkodva karizomból feltolom magamat arra. Csak ekkor nézek vissza Harryre. Tekintette telis-tele aggodalommal és az a sok ami kirajzolódik az arcán, számomra egy kicsit vicces, megnevettet. A szavak oda ragadtak a torkán, de azok egyre csak gyűlnek, míg nem kreál belőlük valami értelmes kérdést, amire eddig várok
 - M..mit csinálsz? - félelem jelen meg hanglejtésében, de a felismerés is egy icipicit meglehetett hallani benne.
 - Pisilni megyek! - böktem ki a választ és egy széles mosollyal kifelé fordulok
 - Oli ne csináld, még a végén leesel! - Harry zavar meg, a hangos kijelentésével, egy kicsit megijedek tőle.
 - Nyugi már! – teszek kísérletet avval, hogy lenyugtatni próbálom szegénykét. Magabiztos kijelentéssel és még a szemébe is nézek, de nem sikerül, mivel bennem is ott rejtőzik a félelem, hiszen sose csináltam még ilyet.
 - Öngyilkos akarsz lenni? – hányja rá szemeimre teljes komolysággal és aggodalommal a hangjában. Kérdésére - amit az összegyűlt szavakból újra összekreált - nem válaszolok, visszafordulok és körül tekintek.
 A félelem nem hagy el csak még jobban megjelenik bennem. Szívem hevesebben kezd dobogni, ahogy meglátom alattam a pince lejárót, mélyebben volt mint azt eddigi életemben hittem. Elkapom onnan a tekintetemet át a szomszéd zöld füvű kertjére, ahol a kisfiút Bent veszem észre miközben ő engem csodál tátott szájjal és kerekre nyitott szemekkel, a mutató ujjával pedig rám emeli.
  - Szia! - köszönök neki anyanyelvünkön és az egyik kezemmel is integetni kezdek neki, amivel eddig erősen kapaszkodtam az ablak keretébe. Ben int nekem, de utána csak visszarohan a házukba és itt hagy engem.
 Ekkor törnek ránk Perriék, amitől majdnem leesek, szerencsére egy kis pöcökbe megtudom támasztani a lábamat, ez menekít meg.
 Akik bejöttek a szájukra csaphattak volna, hiszen annyi csúnya dolgot összehoztak, hogy szégyen lenne újra megismételni, de egy ember kivételes volt, Perrie, ő csak sikítozót. Szívem csak egyre jobban zakatol és a tenyereim is csúszóssá válnak a hirtelen jött izgalomtól.
 - Olívia te mégis mit csinálsz? - hangjában fellehet ismerni az idegességet, pánikot, félelmet, aggodalmat és egy kis haragot is.
 Visszatekintek rá, mikor megint mindkét kezemmel erősen kapaszkodom. Niall, Perrie, Zayn, Liam, Louis, Jade, Jessy és Leigh-Anne is ott állnak a szobámban, de röviden mindenki aki épp ebben a házban tartózkodik. Rájuk mosolyogok, majd válaszolok arra a kérdésre ami mindenkit érdekel.
 - Pisilni megyek! - ugyan úgy vigyorgok rájuk, mint Harryre is.
 - Most azonnal gyere le! - kiabál rám Niall. Megijedek tőle, még sose láttam ilyen mérgesnek, igazán mérgesnek.
 - Csak akkor ha kiengedtek minket. - makacsolom meg magamat és alkudozni kezdek.
 - Nem! - vágtója rá Perrie.
 - Akkor...- hatásszünetben várom reakciójukat. Szinte már előre esnek, hogy válaszomat meghallhassák. - sziasztok! – engedem hangomat szabadon és megfordulva újra a hátamat mutatom.
 Gyorsan elterveztem az útvonalamat, majd mikor elindulnék, két erős kéz karolja át a törzsemet. Megijeszt és ez testem remegéséből ő is kivehette.
 - Nem engedlek! – dörmögi a fülembe, majd behúz engem a halálom széléről, letesz az asztalra, de szorítását nem lazítja, mintha még itt is öngyilkos lehetnék, és attól óvna. – Kiengedtek minket és több ilyen nem fordul elő. –ezt már nem nekem mondja, Perrie-kel tárgyal. A lány farkasszemet nézz vele, hosszasan gondolkodik, majd nagy sóhajt kieresztve bólint egyet, ami egyenlő a szabadságunkkal is. Harry kezét leszedem magamról és leugorva az íróasztalomról, rohanni kezdek ki a szobából, majd le a lépcsőn.
 - Enyém a lenti WC! – üvöltöm, de már szinte az illemhelyen ülök. Majdhogy nem literektől szabadulok meg, mikor már ott csücsülök és perceken keresztül kisem mozdulok a kis négyzet alakú helységből. Amikor végre kipisilem magamat, kézmosás után, már a hűtő előtt találom jómagam és szendvicsnek való után kutatva, ürítem ki a fehér doboz tartalmát. Ekkor már Harry is ott van, korzettemet ott tartja. Rámosolygok, aztán a kajákat lerakva, rám adja műanyag páncélomat. Ő is mosolyog, én is mosolygok, mint régen a nagy kalamajka előtt. Nem felejtette el, amit Feri bácsi tanított neki, ugyan olyan ügyesen csatolja be a fűzőm csatjait. Térdén támaszkodva áll fel, végig szemeimbe nézve, mitől pirosságom csak erősebb lesz.
 - Segítsek? – mutat a hideg élelmekre.
 Mosolyogva bólintok, majd közös erővel mindkettőnk számára szendvicseket kezdünk készíteni. Eleinte csendben dolgozunk, majd újra előkerülnek a hülyeségek és szivatások. Harry arca vajas, míg az enyém sajtkrémes, szemeim előtt uborka és mint valami zombi, mászkálok körbe-körbe. Valaki elkap és szemeim elől is eltűnik az uborka. Kinyitom a szemeimet és a vajas srácot pillantom meg. Álkapcsa fel-le mozog, fogai alatt valami ropog, valószínűleg ő tüntette el az uborka karikákat szemeim elől. Nevetek és épp megölelném, mikor hatalmas csattanást hallok hátam mögül. Gyorsan megfordulok ijedtemben, de mikor látom, hogy Perrie és Niall az, visszapördülök Harry felé és a majonézes tubust megfogva fejére nyomok egy csíkot. Hangosan nevetek, miközben a Göndörke rám akarja keni. Játékunk közepette a két szőkétől újabb csattanást hallok, majd ez a mondat surran a fülembe:
„Megcsináltunk!”

7 megjegyzés:

  1. Jézusom, egyre jobb és jobb! Annyira örülök hogy hoztad! :) xx C.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!:3

      Én köszönöm, hogy elolvastad és írtál is nekem, én is örülök, hogy végre tudtam hozni az új részt, remélhetőleg minél hamarabb érkezik a friss.

      Rose King

      Törlés
  2. Kedves Rose,
    Nem tudom hogy csinálod, de minden rész amit írsz, elbűvöl. Harry és Olívia kibontakozó kapcsolata aranyos:) Annyira szeretem olvasni, hisz az egésznek egy olyan jó hangulata van, hogy megragad engem. Imádom.:)

    Cat.xoxo

    VálaszTörlés
  3. Drága Rose!
    El nem tudom mondani, hogy most mennyire szeretem Perrie-t és Niall-t. Annyira örülök, hogy Oli és Harry megint jóban vannak. Lenne egy kérdésem. Londonban leszel a júniusi koncertek egyikén?
    Csak mert én május 3-től június 7-ig Londonban leszek, csak sajnos nem a koncerten, hanem a suli által szervezet úton. Nagyon(!!!!) szívesen találkoznék veled, főképp Angliában.:) <3
    Ölel:
    Adri xx

    VálaszTörlés
  4. Édeseim!<3

    Örülök, hogy tetszik a rész, tudom, hogy már egy jó ideje ezt vártátok.:) Remélem most jóval hamarabb tudom hozni a folytatást is!:)
    Adri, kérdésedre válaszolva június 6-án repülők és a 7-i koncerten fogok tombolni. Jó lenne találkozni és Londonban még fantasztikusabb lenne. Majd még beszéljünk erről!;)

    Rose King

    VálaszTörlés
  5. Drága Rose!
    Az utóbbi időben kicsit elszakadtam a blogger világától, de látva, hogy új részt hoztál mint egy megszállot kezdtem falni a soraidat. Imádtam a részt és nagyon örülök, hogy végre rendeződni kezdtek a dolgok a két szerelmes főhős között. Izgatottan várom a folytatást!
    April Hyland xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyetlen April-m!<3
      Igazság szerint sajnos én is ritkábban látogattam e világot, de most már igazán megérett annak az ideje, hogy megérkezzen a friss, illetve igazán hiányzott az írás a hétköznapjaimból is. Örülök, hogy örülsz (végre mind ketten boldogok vagyunk fiúk miatt!*-*), remélem gyorsabban tudom hozni a folytatást!

      Rose King

      Törlés